Továbblépni.

Egyszerű mondani, de honnan tudhatjuk, hogy megértünk rá? Hogy károk nélkül, felépülve tovább tudunk menni és csinálni mindazt amit szeretnénk? Honnan tudjuk mindazt, hogy amit ezek után csinálunk az nem csak dac és a megbántottság? Miért nehéz magunk mögött hagyni tájakat, tárgyakat és embereket?

Az emlékek miatt.

Nincs annál rosszabb, mikor az ember elveszett és nem tudja merre kellene mennie, csak azt érzi, hogy menekülnie kell. Én ekkor találtam meg azt a helyet, amelyet az otthonomnak hívhattam. Olyan emberek fogadtak be a köreikbe, akik megváltoztatták a gondolkodásomat és a hozzáállásomat az élethez. Viszont pár év távlatából megváltozott minden. Vajon csak a tájból fakadóan vagy az emberek miatt? Lehet, hogy esetleg nekem már nem volt ott keresnivalóm? Sosem értettem, hogy az ember mért kap valami nagyszerű, kézzel foghatatlan, de a világ legfelemelőbb érzését, ha azt csak pár hétig vagy esetleg hónapig élvezheti? Utána pedig csak a vágyakozás és az elmúlás marad.

És a végén darabokban hever mindaz, amit érez amíg egyszer csak ki nem huny minden remény és láng.